A nép nevében

Azt gondolnánk, hogy a nácikról és a holokausztról már mindent tudunk. Pláne Németországban rágták csontig a témát, legfeljebb egy-egy unalmas részletre lehet még fényt deríteni.

Aztán egyszer csak szembejön egy olyan könyv, ami új tényeket is bemutat, de még inkább olyan módon változtatja meg a perspektívát, hogy leesik az állunk. Ilyen volt Timothy Snyder Véres vidék című könyve, és ilyen mai ismertetőm tárgya, Götz Aly Hitler népállama című munkája (Budapest, Atlantisz, 2012; a német eredeti: Hitlers Volksstaat, Frankfurt, Fischer, 2005). Nagyon kézenfekvő kérdést tesz fel: hogyan érte el Hitler, hogy a németek tömegei legalább is passzívan tűrték a nácizmust? A korabeli személyes források (naplók, levelek) vizsgálatából ugyanis kiderül, hogy az ideológiai fanatizmus csak keveseket érintett (teljes indoktrinációhoz kevés is lett volna az a mindössze tizenkét év), és a diktatúra tagadhatatlan terrorja is csak elvétve csapott le. Aly szerint ebből a szempontból „szívességi diktatúráról” beszélhetünk: a nemzetiszocializmus valódi nemzeti szocializmusként anyagi juttatásokkal (béremelés, adócsökkentés, nyugdíj, családi pótlék, bővülő élelmiszer ellátás) vásárolta meg a németek elégedettségét, akik így jobban éltek, mint „mások”, konkrétan a zsidók és a legyőzöttek. Nem véletlenül: mindez az ő kirablásuk árán történt meg. Vizsgáljuk meg ebből a perspektívából a háborút, a holokausztot és a felelősség kérdését. Hitler egyik első intézkedése a költségvetés titkosítása volt. A nácik azzal az ígérettel kerültek hatalomra, hogy megfékezik a gazdasági válságot, elsősorban a hatalmas munkanélküliséget. Minden történelemkönyvből tudjuk, hogy Hitlernek ez pár éven belül sikerült, és azt is, hogy ennek eszköze a hatalmas állami megrendelések, különösen az újrafegyverkezés volt. De honnan volt erre pénz? Sehonnan. Az állam teljesen eladósodott. A diktatúra kötelezte a bankokat, hogy az általuk őrzött megtakarításokat állampapírokba fektessék az ügyfelek tudta nélkül. Az államcsőd azonban így is elkerülhetetlennek látszott. A háború tehát pénzügyi előremenekülés (is) volt. A megszállt országok felé fennálló hiteleket törölték. Az ottani bankokat is kötelezték német állampapírok vásárlására. Óriási sarcot, úgynevezett védelmi hozzájárulást kellett fizetniük évről évre. Ebből fizették a megszálló csapatok zsoldját, de az adott országból folyó importot is, míg a német importőr a német államkasszának fizette meg a vételárat. Azaz a francia állampolgárok fizették ki a Franciaországból Németországba szállított árukat! Emellett úgy határozták meg az átváltási árfolyamokat, hogy a német katonák krőzusként vásárolhattak mindenütt. Ez javította a hangulatot, a hazaküldött csomagok növelték a német életszínvonalat, elfedték a fegyverkezés miatti hazai áruhiányt és ezzel megakadályozták az inflációt. Csak a megszállt lakosság ment bele tönkre. A zsidók vagyona valójában a nép vagyona, harsogta a náci propaganda. Az első lépések itt is a megtakarítások, valamint a külföldi devizák és a nemesfém kényszerátváltása volt német állampapírokra. Aki emigrált, annak a vagyonát lefoglalták. A gettósítás, majd a deportálás során minden maradék vagyontárggyal ez történt, legyen az ház vagy csak egy télikabát. Az „árjásítás” a gyakorlatban azt jelentette, hogy az állam elárverezte a zsidóktól rabolt vagyontárgyakat. Ez egyrészt jelentős bevételeket eredményezett az államnak (akár a folyó bevételek 10%-át is), másrészt ismét csak hiánycikknek számító áruk jelentek meg a piacon, lekötve a „felesleges” vásárlóerőt és megnyugtatva a lakosságot. Mindez nem csak Németországban játszódott le, de a megszállt vagy szövetséges országokban is, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a helyi lakosság elfogadja a német jelenlétet, hiszen hasznot húzott belőle. Ezzel magyarázható az a kettősség is, ahogy a helyi hatóságok együttműködtek a zsidó deportálásában, de utólag nem akartak tudni arról, mi is történt velük. A kiraboltak eltűnése érdekükben ált, de a gyilkosságot a nácikra lehetett fogni. A haláltáborok tehát részben egy gigászi bűntény sértettjeit tüntették el, másrészt – és ez még kegyetlenebb – a csökkenő élelmiszer-fejadagokért versengő szájakat. Bárki éhezhetett, csak a németek nem. Aly könyve komoly visszhangot keltett. Újra, és nagyon gyakorlatiasan vetette fel a tömegek felelősségének kérdését. Minden, a háborút megélt németnek vannak emlékei a hazaküldött élelmiszerről, ruhákról, esetleg a kiárusításokon vett zsidó tárgyakról. A „szívességi diktatúra” mindenkit lefizetett. A németek nem feltétlenül éltek jobban, mint a válság előtt, de életszínvonaluk nőtt, majd a háborúban sem csökkent, ellentétben a többi országéval, és azzal, amit az első világháborúban megtapasztaltak. Cinikus paradoxon, de az a háború, amit Hitler az államcsőd elkerülésére indított, és azért nem tudott sosem lezárni, mert a hatalmas bevételek sem fedezték a növekvő költségeket, maga szolgált magyarázatul: emiatt jogos a legyőzöttek és a zsidók kirablása, emiatt számít minden apró szívesség. Aly számai és érvelése világossá teszik, hogy a nácik semmilyen gazdasági csodát nem tettek, nincs olyan, hogy szörnyű a holokauszt, de Hitler autópályákat is épített. Németország mások vagyonát osztotta szét lakosai között. Érdekes a diktatúra működése is: Hitler ritkán adott direkt parancsot. Közölte, mit nem lehet, leginkább azt nem, hogy a „nép” gyomra üres legyen. A szakemberek feladata volt a módszerek megtalálása, az ötletességet pedig jutalmazták. Hát ezért borzongató könyv ez: a barna leplet lerántva nem a nácizmus démonát találjuk, hanem egy kolbászokkal, ágyneművel, esetleg egy-egy ezüsttárggyal teli csomagok alatt roskadozó derék németet.

ELÉRHETŐSÉGEK

1146 Budapest Cházár András u. 10.

RADNÓTI HÁLÓZAT

Várunk minden Öregdiákot, Támogatót, Szülőt, Tanulót és Barátot, aki segíteni szeretne a Radnóti színvonalának fenntartásában, vagy csak érdekli, hogy milyen események zajlanak nálunk.

© 2019 ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium. Minden jog fenntartva.

Keresés