A Radnótit évtizedekig meghatározó magyartanárára egy íróvá lett és egy kollégává vált tanítvány emlékezik.

Sejthettük, hogy nem fog örökké élni, mégis felfoghatatlan, hogy nincs többé. Pedig még

mindig mintha ott sietne a Radnóti széles folyosóján, hóna alatt a könyvekkel és füzetekkel,

de csak annyira szaporán, hogy még utolérhessük kérdéseinkkel; és akkor megáll, figyel, és

felel. Mindig elegánsan, kicsit kimérten, pontosan.

„Látni tanulok” – írta erről Rilke.

Kati néni olyan bizonyossága volt a szerény és kérlelhetetlen bölcsességnek, a minőség

érvényesülésének, ami orientációs ponttá vált mindannyiunk számára. És emellett varázsló

is volt, mert azt látta és láttatta az irodalomban, hogy ami a lényege a csodának, az előtt

elnémulunk; ilyenkor maga a mű beszél, és ő csendes figyelemmel hagyta, hogy szóljon.

Kamaszok között töltötte élete nagyobbik részét, és ha visszaemlékszem 50 évvel ezelőtti

kamaszkoromra, hát bizony borzalmasak voltunk. Bár érdeklődők és tevékenyek, mégis

olyan magabiztossággal és akkora egóval közlekedtünk folyosókon és termekben, hogy

majd levertük a mennyezetről a mindig vibráló neoncsöveket. Fél évszázada indított Kati

néni legelőször az oktatás történetében magyar fakultációt, hatalmas felkészültséggel,

káprázatos műveltséggel, hibátlan ízléssel és persze ismeretlen terepre merészkedve, és a

merészségnek politikai jelentése is volt, mert a 70-es évek pangással töltött,

kompromisszumokba gyötört, és besúgókkal átszőtt évtizedét éltük mi akkor. A Bibliát

tanította, az antik drámák erkölcsi kríziseit korunk megalkuvásaira vetítette, kortársakat

olvastunk, Pilinszky szerepelt a tananyagban és tőle hallottam először az

egzisztencializmusról. A mérsékelten vonzó nyelvtant pedig kommunikációelméletként

értelmezte és tanította, és ezzel mindannyiunkat magával ragadott.

Nem akarta megszelídíteni a kamaszokat, hanem érzelmeik, indulataik, egzisztenciális és

hormonális nyugtalanságuk számára elébük tárta az irodalmat. És ahogy ezt ő tárta elébük –

egykor: elébünk -, abban minden benne volt: szépség, szellem, szabadság; mindaz, ami

egyébként hiányzott a korszakból és ezért némiképp az életünkből. Hihetetlen szuggesztió

és hihetetlen türelem ötvöződött benne azzal az érdeklődéssel és figyelemmel, ami előhívta

diákjaiból a tehetséget és a kreativitást, valamiféle alázatos zsenialitás érvényesült, ami a

másikban látta meg a nagyságot, noha az feltehetően belőle áradt.

Életműve nemzedékekre terjedt, diákok és tanárok generációi kaptak tőle olyan élményeket,

tudást, impulzusokat, amelyek azután sodorták tovább egykori tanítványait az irodalomba, de

az irodalmon túlra is – akadémikusokban, politikusokban, tanárokban, művészekben,

tudósokban érlelődött mindaz, amit az órákon elhintett, és ami beérett azután különféle

pályákon; mert nem „csak” irodalmat tanított, hanem mindazt, amiről az irodalom szól.

Rilkével szólva: „Látni tanított.”

Nyugodjon békében, ha már mennie kellett. Ami pedig tartalma volt ennek a tékozlóan

gazdag életnek, az bennünk – bennetek él tovább.

Nagy András

Szeptember 4-én becsöngettek az égi iskolába, Jobbágy Kati néni meghallotta a hívó szót. Végigjárta a szenvedés minden stációját, és most már csillagként néz le ránk a mennyből.

Jobbágy Károlyné, született András Katalin, a mi Kati nénink megmarad csodálatos tanárnak, csodálatos nevelőnek mindannyiunk emlékezetében. Nem ismertem nála tehetségesebb, önzetlenebb és lelkiismeretesebb szolgáját az egyetemes és nemzeti kultúrának. Csak adott és adott, és mindent azért szívott magába, hogy másnap újból adjon és adjon. Nincs az a hagyományos vagy modern pedagógiai módszer, amely felülmúlná az ő tanítását. Teljes személyiségét tárta fel nekünk a katedrán, és minket is arra biztatott, hogy szólaljon meg belőlünk is minden, ami széppé és emberivé formál. Megszámlálhatatlanul sokan gondolunk rá úgy, hogy általa és őbenne lettünk azok, akik vagyunk, ő akarta, hogy jók legyünk, és adta át nekünk a hivatásunk szeretetét, az élet mélységei felé forduló tekintetet, a bátor kiállást a világgal szemben, az örök emberi értékek megőrzését és a legszentebb közösségek megtartását.

A test elment, de a szelleme és a lelke bennünk él tovább, maradjunk méltók hozzá örökké!

Törzsök Édua