Néhány év óta (2011) november 13-án a magyar nyelvet ünnepli az ország. Nyelvet ünnepelni? Hisz annál egyértelműbb, alapvetőbb aligha lehet valami. De hát gyereknap is van… Talán mégsem árt olykor egy-egy pillanatra megállni és rácsodálkozni valamire, ami olyan magától értetődő, mint a levegő.

Magyarul. Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. 

Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnik a szeretet, ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is, és visszájára fordul művészete. Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja – előbb vagy utóbb maga is elhal, elnémul, s ha tovább él is, ez az élet aligha lesz több rákos burjánzásnál.

Én személy szerint jó barátságban vagyok a nyelvvel – nyelven a magyart értem -, illetve ő van velem barátságban, megengedi ezt a barátságot, mert az még igaz lehet, hogy a kolléga volt az úr, a vers csak cifra szolga, ám végül is a nyelv az úr. Ezért van az kérem, hogy hűséggel nem az országomnak, nem hazámnak tartozom, nem az osztályomnak, ha van, nem a családomnak, hanem egyes egyedül a nyelvnek tartozom, a magyar nyelvnek. Jó társaságban vagyok.

Szememnek Ady nyitott új mezőt,
Babits tanított ízére a dalnak,
És Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
Ezt-azt kívánó kordivat előtt.