Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet – írta József Attila 88 éve. A költő születésnapja 59 éve a magyar költészet napja.

A magyar próza napja fiatalabb: 2018 óta emléknap, a 2016-ban meghalt Esterházy Péter születésnapja.

Egy-egy műrészlet idézi meg az ünnepet.

József Attila: LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

(…)

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

(…)

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.

Esterházy Péter: részlet A szavak csodálatos életéből című előadásból

Trágárság, obszcénság, drasztikusság, mosdatlanság, vaskosság, nyomdafestéket nem tűrőség, illetlenség és irodalom, mi itt a helyzet?

A művészet legfőképp szabad akar lenni, érzékeny a hazugságra, a maszatolásra, a Tartuffe-ökre. A szenteskedésnek, szemforgatásnak, a vallási és erkölcsi képmutatásnak nagy európai hagyománya van, és ez élő hagyomány, újra meg újra föléled, napjainkban is találkozhatunk evvel a neobarokk álsággal – és akkor! És akkor az irodalom mámorosan néven nevezi a dolgokat. Ami nem kevés. Kész, passz, meg is válaszoltuk a kérdést. Lassabban. A szabadság ilyen könnyen nem szerezhető meg, a szabadság elérése nem egylépéses mattfeladvány. Volt nekem egy pótanyám, egy apáca, Gizella, aki a kitelepítésben velünk lakott. Engem nagyon szeretett, ezért aztán becsületben elolvasta mindig a soron következő könyvemet. Ez az asszony egész életében imádkozott. Kis túlzással, két speciális forrásból buzogtak hozzá a szavak: az imákból meg az én könyveimből. De nem kerültek nagy összeütközésbe, néha picit ingatta a fejét, ahogy a pót- és nem-pótanyák szokták, muszáj ezt, fiacskám?, muszáj, bólogattam, mintha azt mondtam volna: Deo gracias. De azután a Kis magyar pornográfiánál meg később az Egy nőnél mégis azt javasoltam neki, hogy ezt ne. Jó, sóhajtott megkönnyebbülten. (…) Az én, nevezzük most így, erős szavaim, kifejezéseim az ő imádságból, egy életen át való kontemplációból épült szóterében azonnal fölrobbantak, egy ilyen után lapokig nem történt semmi, csak füst, láng, kormos törmelék, vagyis a szavaim rosszul viselkedtek, nem úgy, ahogy én szántam, vagyis rossz volt a szöveg. Nem mert én elrontottam, hanem mert ez esetben író és olvasó nem volt egymáshoz való. Nem volt esélyük egymással. A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová teszi önnön korlátozásának határait. Részint az említett megnevezési mámorában teszi máshová, részint gyanakvásból, abbéli gyanakvásából, hogy ahová a Titok tábla tétetett, és a titokról valóban hallgatni lehet csak, ott még nem titok van, hanem hazugság. Az a szemrehányás, hogy az irodalom rossz példát mutat, nem helytálló. Hát először is nem jó példát mutatni van az irodalom. Nem arra való, nem arra van, hogy irodalomórák tárgya legyen. Nem arra van, hogy tanítson, neveljen, szórakoztasson. Nem „alkalmazott tudomány”. A szépség vad és szelídíthetetlen.

A képen: Esterházy Péter a 2015. évi Radnóti nap megnyitásán